Műelemzés

katalógusszöveg / 1999

Félek a műelemzéstől. Néha azt gondolom, hogy a művészettörténet egy végeérhetetlen szó- és írásáradat, amely megfogalmazni igyekszik azt, amit nem lehet, ahelyett, hogy a művészet története lenne, ahogy a neve mutatja. Nem tudom, hogy mi késztetett arra, hogy más módszereket keressek, mint amiket az iskolában tanultam. Lehet, hogy elégedetlen voltam az iskolával, bár nem így emlékszem rá. Szeretem a sok azonos elemből álló, ismétlődő mintázatokat, és ebben a szeretetben nincsenek miértek, vagy, ha igen, akkor azok az analitikusomra tartoznának, ha volna olyan. A mintázatok készítése előbb-utóbb mindenkit eljuttat a matematikához. A matematika eleinte engedelmes szolgálóleánynak bizonyul, de kissé mélyebbre hatolva benne hamarosan kitűnik makacs, önző természete. Ami eleinte hasznos módszerek gyűjteményének látszik, alaposabb használat után a világ arcává válik. Nem tudom, hogy azért, mert valóban az, vagy csak azért, mert a tudományok közül egyedülállóan kizárólag emberi dolgokkal foglalkozik.

Az első áldozat, amit neki szenteltem (leszámítva a ceruzákat, meg a sok kockás füzetet) egy zsebszámológép volt, meg tíz darab dobókocka. Azután jöttek a számítógépek, és sok-sok programozás. Megismertem egy idegen világ szokásait, megtanultam a nyelvét, hordtam a viseletét, ettem az étkeit. De nem lettem kínai, ahogy Marco Polo sem lett az. Az én Kínám abban különbözött Marco Polo Kínájától, hogy elözönlötték a turisták. Talán azért érzem így, mert előbb írtam meg életem első komoly programját, mint ahogy egeret fogtam volna a kezembe. Mindez öt évvel ezelőtt történt. Mégsem érzem magam hegymászónak, aki felkapaszkodik egy meredek csúcsra, és az első amit meglát, az egy sífelvonó, meg egy hamburgeres bódé.

Az itt látható művek szoros kapcsolatban állnak a számítógépekkel. Számomra nem munkaeszköz a számítógép, nem is média, hanem a gondolkodásom "természetes" színtere, egyfajta megjelenített matematika.

Szándékom szerint a munkák azt mutatják a szemlélő felé, amit az imént a világ arcának neveztem. A valóság kérlelhetetlen tulajdonságairól szólnak, lehetőleg nélkülözve a drámai hangvételt. E tulajdonságok jól leírhatóak a matematika segítségével. A matematika sohasem foglalkozik az általa leírt törvényszerűségek jelentésével, így a sajátjával sem. ( Ez a kijelentés korlátozottan igaz.) A megjelenített matematika önkéntelenül is értelmezésre szorítja a szemlélőt, és ez nem érzelmi késztetés, hanem pszichológiai tény. Az értelmezés azután libeghet a matematika és az esztétika között, tetszés szerint. Mindkét diszciplína ezoterikus a maga módján, tehát az ember elé tart tükröt, és ha ez így van, akkor jól van. A művek elkészültükkel kikerülnek az a kezemből, önálló életbe fognak, nem kell tehát, hogy a szemlélő érezze, vagy akár csak sejtse is az alkotó személyes viszonyát velük.

1999. június 28.

Művészet