A kiállítás címe találó, ugyanakkor félreérthető. Röviden arról van szó, hogy olyan művészek műveiből áll össze, akik nem hajlandóak valamilyen hazugságban részt venni. Én nem mennék el olyan messzire, mint az igazmondás. Juhászok igen, de azok is csak a mesében. Ám mégsem adhat olyan címet az ember a kiállításának, hogy Illetlenek.
Íme a kiállítók: feLugossy László, Bogdándy Szultán Zoltán, Bada Dada, Medve Zsuzsi-Free Ostástka, Gyarmati Zsolt, Fekete Valér (Sior), Könczey Elemér, Baranyai (b) András.
Platón barlanghasonlatában a barlang szájának háttal, lekötözve a sziklafalra vetülő árnyakat látunk, az igazi dolgok árnyképeit. Egy barátom elmélete szerint időnként elengednek egy-egy embert, hogy vessen egy pillantást a kinti világra, azután visszaültetik a többiek közé. Ott szegény megpróbálja elmagyarázni, hogy mit látott, de a többiek - értetlenségből, felháborodásból - megölik. Ezek az igazmondók, és igen, művészek is akadnak közöttük.
Szerencsére többnyire élő művészekről beszélünk (a kevésbé heroikus sorsnak is vannak előnyei). Milyen túlélési stratégiát választ egy művész? Például úgy tesz, mint aki viccel. Nehéz ezt belülről megítélni, mégis igaznak tűnik, hogy a mi környékünkön az abszurd sikeres stratégia. Nevetünk, de csak kínunkban.
A hazugságnak nagyon sok arca van, nálunk leginkább a politikai hazugság járta, járja. Ha nagyra nő, az élet minden területét hazuggá teszi, és ehhez olyan egyszerű, de hatásos eszközöket használ, mint például tankok, vagy olyan nem egyszerű, de hatásos eszközöket, mint a titkosrendőrség. Vagy a média, a sport, a divat és persze a művészet. Mit tehetünk? Viccelődünk a tankon meg a hivatalos művészeten.
De ezt sem lehet büntetlenül. Úgy kell tenni, mint aki nem tudja mit tesz. Naivnak, lelki szegénynek, megkockáztatom: hülyének kell látszani a viszonylagos büntetlenséghez. A Kádár korszak ideális művésze az önpusztító, alkoholba menekülő jobb sorsra érdemes zseni. Akinek meg lehet bocsájtani. A bolond, a vesztes, akit hiába támogat a hatalom, mégiscsak meghal, leépül valahogy. Minden jószándék ellenére, ugye.
És most? Büntetlenül nevethetünk kínunkban. Meglehet, kicsi lépés ez, de legalább előrefelé tettük meg. A rendszerváltás utáni világban az egy nagy hazugsággal szemben történő önmeghatározás elveszítette a létjogosultságát. Aki az egyik hazugsággal szembe helyezkedik, azt kebelére öleli a másik, és viszont. Személy szerint az a keserves érzésem van, hogy kezdünk visszatérni a sorok között olvasáshoz.
Mégis: itt egy kiállítás, ahol a kívülállók, csak úgy nyíltan, semminek sem álcázva kiállítanak. Nem használom a szabadon szót, maradjunk az illetlennél. Miért mondom ezt?
A kiállítás generációkat kíván összefogni. Ez a művészek korát tekintve sikerül, de az igazmondás tekintetében kissé haloványabb a kép. Mintha a fiatalabb generáció nem volna annyira oda az igazmondásért. Lehet, nincs akkora tét, de lehet az is, hogy nincs honnan kivonulni. Semminek sem kell álcázni semmit. Ez nem baj, hanem eredmény. Szeretném azt hinni, hogy az idősebb igazmondóknak is része van ebben. Talán arról van szó, hogy a nyílt téren nehezebb az igazmondás?
Az is lehet, hogy ahogyan közelítünk a jelen időhöz, nehezebb felismerni az igazmondókat. Biztosan van a karikatúrának és a képzőművészetnek egy közös halmaza, talán valahol Bansky környékén. Ennek ellenére mégsem gondolom, hogy feLugossy László, Bogdándy Szultán Zoltán, vagy akár Baranyai (b) András munkáival közös térben kiállított karikatúrák megadnák az igazmondás élményét. Mondhatni: kölcsönösen gyengítik egymást. Nem holmi esztétikai finnyázás ez. Egyszerűen az egy négyzetméterre eső komplexitás nincs meg bennük. Még az is lehet, hogy igazat mondanak a szónak abban az értelmében, hogy például bemutatják, hogy a politikusok hazudnak, vagy hogy úgy általában műveletlenek az emberek, és szemetek egymással. Ezekhez az igazságokhoz nincs szükség arra, hogy Platón barlangjából pillantásokat vessünk a valóságra, ezek jól látszanak innen is.
Az, hogy egy művész nem vesz részt hazugságokban, még nem jelenti azt, hogy a munkái automatikusan nagy művek lesznek. Mondhatni, a hazugsághoz való viszony a művész magánügye. A műtárgy van a kiállítóteremben, nem a művész. Itt van a kijárat a politikai galaxisból. A legjobb példa erre Dante pokla. Innen nézve kozmikus víziónak látszik, a bűn enciklopédiájának, holott gyakorlatilag a pokol Dante politikai ellenfeleivel van tele, zömükről már csak a jegyzetekből tudjuk, hogy kicsoda. Weöres Sándor pedig ott van másik példának. Őt Dantéval ellentétben sem megérinteni, sem bántani nem tudta a politika.
Mi következik mindebből? Nem számít, hogy egy művész kívülálló-e, vagy sem. A műnek kell kívülállónak lennie.