Hiábavaló egyes karaktereket ábrázolni drámai pózokban, ha a közöttük lévő viszonyt nem mutatja be az elhelyezkedésük.
Nem rajzok. Csak úgy néznek ki, mintha azok lennének.
Azt is lehet gondolni, hogy mindenben több a közös, mint ami elválaszt. Lehet, de ha nem akarod, nem kell.
Ez a munka - egy másik installációhoz hasonlóan - földre szórt lisztből áll. A liszt földre szórása egyfajta provokatív áldozat.
A Lélekszám című installációban egy arckereső algotitmust használtam fel. Az algoritmus egyrészt lehetõvé tette a munka technkai működését, másrészt annak témájául is szolgált.
Ez a munka végtelen csendéletek sorozata. Kiterjeszti a csendélet térbeli és jelentésbeli határait, ha erről egyáltalán lehet szó.
Ebben az installációban a képalkotás törékenységét és erejét szerettem volna bemutatni.
A történeteink egyforma, kis dramatikus téglákból épülnek fel. De a végeredmény sohasem ugyanaz. Nincsenek egyforma életek, egyforma történetek.
A QR kódokba rejtett mondatok néha nevetségesek, néha provokatívak, de az is előfordulhat - noha az esélye nagyon kicsi - , hogy arra készteti a szemlélőt, hogy változtassa meg az életét.
A libum egy tönkölybúza lisztből (far) sütött cipócska, amelyet hagyományosan a földművelés isteneinek, Ceresnek vagy Tellusnak ajánltak fel áldozati adományképpen
A hatalomnak megvan a maga geometriája. A klasszikus ideális városok közepén mindig egy torony van, és annak a lábainál terül el a szigorúan kimért alaprajzra épített város/állam. A lényeg az, hogy felülnézetből rend legyen.
Az időmágnes felülnézetből mutatja az idő szerkezetét, úgy, ahogyan mi sohasem élhetjük át.
A tízes számrendszer egész egyszerűen nem elég mágikus ahhoz, hogy az időt mérjük vele.
A harmadik Óramű tiszta mozgás. Egy síkot órák borítanak. A mutatók folyamatosan mozognak egy halom szabályt követve. A szabályok az időn és egy szemlélő által vezérelt pont mozgásán alapulnak.
A munka úgy készült, hogy a Penrose-fedés rombuszain rajzokat helyeztem el, amelyek az idomok széleinél csatlakoznak. Így labirintust alkotnak, de legalábbis hálózatot. Az idomokon kétféle rajz látható. Az egyik fényben, a másik ultraibolya-fényben látszik
A munka úgy készült, hogy a Penrose-fedés rombuszain rajzokat helyeztem el, amelyek az idomok széleinél csatlakoznak. Így labirintust alkotnak, de legalábbis hálózatot. Az idomokon kétféle rajz látható. Az egyik fényben, a másik ultraibolya-fényben látszik.
Ezek a rajzok egy érzékeny, de virtuóz rajzoló elmélyült meditációjából is születhettek volna. Mondjuk, egy természetelvű, de absztrakt festő (pl. Hincz Ágnes) vázlatkönyvébe illenének.
Sétálni szerettem volna az Ideális Város utcáin, hogy megtudjam: Alulnézetből milyen, ami felülnézetből, a térképen annyira tökéletes volt.
A pincében a földön két fényforrást helyeztem el, majd egy falba fúrt lyukba egy pálcát tettem. A pálcának két árnyéka volt. A két árnyék végén két újabb pálcát rögzítettem a falra. A két pálcának már négy árnyéka lett. A négy árnyék végére újabb négy pálcát rögzítettem... és így tovább.
A 100 rajz sorozat, száz 100x70 cm-es rajzból áll, talán a nyomat vagy a print helyesebb kifejezés volna. Andrási Gábor szavait idézem: "...ezek nem rajzok.".
Az órák hátlapján a felhúzó kulcsok ugyanolyan sebességgel mozognak, mint az óramutatók - csak épp az ellenkező irányban. A felhúzott órákat ez a mozgás mozgatja a talajon.
Mindegyik egy-egy memento mori, mint az a barokk napóra, ami a Pannonhalmi Bencés Apátság kerengőjében található,és a felirata így szól: Ezek közül lesz valamelyik az utolsó órád
.
Minden Penrose-idom minden oldalának felezőpontjára egy hullámforrást helyeztem, és kiszámoltam az interferencia-ábrát egy vízéhez hasonló sűrűségű közegre.
El akartam terelni a műtárgy-kontextusról a figyelmet, ezért utal tapétára, ami szorosan tapad a falhoz. A kép más értelmet kap, ha beborítja a falat, és nem lóg előtte.
Ezt az eljárást egy fedés negatívjának nevezik. Ennek a második fedésnek teljesen más tulajdonságai vannak, mint az elsőnek. Hetvenöt féle idom található benne, némelyik annyira ritka, hogy a munkában elő sem fordul.
A módszer a homokórához hasonlít: biztos, hogy az összes homokszem le fog esni a felső tartályból az alsóba, de lehetetlen megjósolni, hogy milyen sorrendben.
Az óra az egyetlen emberi gépezet, ami nem manipulálja a természetet. Csak szembesít az idővel, de nem módosítja.
Előfordul, hogy száz idom tökéletesen illeszkedik, de a százegyedik illesztésénél kiderül, hogy ötven idommal ezelőtt valahol hiba történt.