Az Istenről csinálni műtárgyakat szokatlan dolognak tűnik, pedig az ismert művészettörténeti idő túlnyomó részében természetes volt. Épp az ellenkezője számított szokatlan, vagyis inkább múlandó, tehát felesleges dolognak. Induljunk ki abból a feltevésből, hogy Istenes műtárgyakat létrehozni ma is természetes. Tegyünk így, hogy a műtárgyakról lehessen szó, és ne ott kezdjük, hogy van-e Isten, és ha van, vajon kedveli-e a kortárs művészetet? Kezdjük ott, ahol kell. Mi látható Debrecenben, a Modemben, az Istenem című kiállításon? Oláh Mátyás Asztalos Zsolt, Borsos Lőrinc, Bukta Imre, Ganczaugh Miklós, Gerber Pál, Kicsiny Balázs, Lőrinc Lilla, Lovas Ilona, Mátrai Erik, Udvardy Emese műveit. A kiállítás fizikai keretei és a kiállító művészek száma kellemes arányban van egymással: mindenkinek van alkalma magyarázni bőven. És csak a vak nem veszi észre, hogy a kiállítótér elrendezése - amennyire lehetséges - egy templom alaprajzát követi.
A kereszténység a világ felénk eső felén megkerülhetetlen tényező. Hogy ez rossz-e vagy jó, annyira értelmes kérdésfeltevés, mint az, hogy hasznunkra van-e az időjárás? Olyan alapvető ideákat köszönhetünk neki, mint a szabad akarat, vagy a folyamatos fejlődés. Olyan metaforákat, mint a keresztút és a júdáscsók. Megtagadásában ugyanannyira meghatároz minket, mintha elfogadjuk. Szokás azt mondani, hogy egy kortárs műnek ez vagy az a tárgya. Egy időben rendes kortárs művésznek projektje volt, amelyben körbejárt egy problémát. Lehet-e a kereszténység tárgya egy kortárs műnek? Körbejárható-e egy projekt keretében, bármit is jelentsen a projekt
és a körbejárás
szó ebben a kontextusban. Nyilvánvalóan nem. A kereszténység csak egy név, amit egymástól lényegileg különböző fogalmak összefoglalására alkalmazunk. Mondjuk, hit, vallás, egyház.
A hit felfogása problémaként elég bizarr ötletnek hangzik. Hogyan értelmezzünk egy kis, LCD képernyőn látható video-ikont, ahol a bibliai jelenet szereplői ide-oda nézegetnek a festmény terében? Gondoljuk azt, hogy a hagyomány a szokásos posztmodern idézőjelbe tétetik? Vagy a kacsintós pénztárca parafrázisát látjuk? Mire véljük a lézerfényből összeálló glória-installációt, vagy a szénre, mésszel festett stációkat? A video-ikon áhitatos megformálása kizárja a gúnyolódást. A szénre festett stációé nem, de a keserves kelet-európai sorsunk ábrázolása láttán nincs kedvünk nevetni. (Annak idején a vasúton a szénnel megrakott vagonokon a szénkupac tetejére fehér mésszel egy nagy x-et festettek. Így akadályozták meg a szénből történő lopást.) Visszatérve az ikonokra: az eredeti ikonok csak létezésük rövid ideig festmények. A szokásos eljárás az volt, hogy elkészültük után röviddel felszentelték őket. Ezután már nem a szentet ábrázoló képmások voltak, hanem maguk a szentek. A festésük is illő tisztelettel történt (sokszoros alapozás és csiszolás, amit a festő böjtölés és imái lényegítettek át spirituális tetté), de a beszentelés után megszűntek műtárggyá lenni. Innen szemlélve az áhitattal készült műalkotás lehetősége már nem tűnik hihetetlennek. A kortárs képzőművészet bizonyos szempontból meglepően hasonlít az ikonfestészethez. Nemrég sikerült azt hallanom egy művészetelméleti előadáson, hogy a kortárs művészet újabb lépést tett a progresszió útján: immár nem kortárs művészet, hanem kortársművészet, így egybe írva. Ezzel jelölve, hogy a szellemi jelen időben zajló művészetből immár önálló műfajjá, vagy mivé is lett. A mű alkotója csupán az anyagi világban mozgó szolga, a dolog lényege a profánból szentté, a nem relevánsból kortársművészetté történő felszentelésben rejlik.
Szerencsére mindez inkább tükrözi néhány művészetelméleti szakember vágyait, mint a dolgok állását. A szent és a profán. Ez a kiállítás egyik tematikus egységének az alcíme. És egyben fontos kérdés a jelen helyzetben. Mit jelent, hogy valami szent? Megfigyeltem, hogy az elméleti tudományokban (amilyen például a filozófia is) azok a jól meghatározható fogalmak, amiknek ellentétük van. Első pillantásra azt gondolnánk, hogy a szentnek a profán az ellentéte, de ennyi erővel azt is gondolhatjuk, hogy Stan ellentéte Pan. A profán szó a profanum szóból ered, ez viszont a fanum (szentély) szóból. Egyszerűen a szentély előtti teret jelöli, ahol az emberek, akiknek a papokkal szemben nem szabad a szentélybe lépniük, megállhatnak. Ami nagy vonalakban jól tükrözi a profán és a szent szó viszonyát. A profán a szent előszobája, a profánból lesz a szent, vagy legalábbis lehet. Például a kenyér, meg a hal, amik egészen hétköznapi ennivalók. És tartozik hozzájuk egy történet, hogy amikor nincs elég belőlük, Krisztus megszaporítja őket. A történet végére mindenki jóllakik, és a maradék is több kosarat tesz ki. A jóllakatás értelmében a kenyér és a hal így lesz Krisztus jelképe. A kenyér és a hal már nem csupán ennivalók, hanem annál többek. És amikor valaki halat meg kenyeret fest a falra, azt már biztosan a dolog szent értelmében teszi, az már a csoda jelképe. Onnan lehet ezt biztosan tudni, hogy a festett halat meg kenyeret nem lehet megenni. Hát így lesz Mátrai Erik Csodálatos kenyérszaporítás című installációjában szentté a tükrök által megszaporított halak és kenyerek tömege.
Felmerülhet az a kérdés, hogy ha a hal meg a kenyér Krisztus jelképe, miért nem festünk a falra egy Krisztus képmást? A történelem megmutatja, hogy néha attól sem álltunk messze, hogy egyáltalán ne ábrázolhassunk semmit. A tízparancsolatban a képzőművészetről csak egy parancsolat szól: Ne csinálj magadnak faragott képet. Megjegyzendő, hogy ez volt a legelső parancsolat, amit áthágtunk. A Bibliában az áll, hogy borjút csináltak fából, a szarvát bearanyozták, és azt imádták. A parancsolat nyilván nem a figuratív szobrászat ellen szól, a hangsúly az imádáson van. Vannak, akik úgy gondolják, jobb elejét venni a dolognak. De a nyugati egyház nem nélkülözhette a képek hatalmát. Egyszerűen nem volt abban a hatalmi helyzetben, hogy egy írásra hivatkozva térítsen, a megtérítendő tömegek pedig olvasás tekintetében bírtak hasonló nehézségekkel. Ez a mi szerencsénk. Abban azonban van némi logika, hogy ha Krisztust ember formájában ábrázolom, akkor hasonló emberformák ábrázolása, vagyis a saját képmás készítése egyfajta szentségtörés. A képmás imádása biztosan az. Ez volt az egyik kérdés, ami az egyházszakadáshoz vezetett.
Ebből itt a számunkra csak annyi érdekes, hogy az egyház és a spirituális képzőművészet viszonya korántsem harmonikus. A kiállított művek nem követik az egyház ikonográfiai elvárásait. Sok közöttük a tiszteletlen mű, amit a hit láthatólag könnyedén elbír, nem így a hivatalos egyházművészet. Lám, az előbb nem fogadtuk el a kortársművészet kifejezést, legyünk őszinték, az egyházművészet legalább ilyen ijesztő szó. Szerencsére ezúttal nem arról van szó, hogy a kortárs művészet a permanens progresszió nevében a falfirkák, a feminizmus és a környezetvédelem mellé most a kereszténységet kezdené bekebelezni. Épp ellenkezőleg. Ezekben az alkotókban sokkal több az alázat és a megértésre való hajlandóság. Egész egyszerűen kortárs keresztény műveket lehet látni. A befogadásukhoz alázatra és megértésre való hajlandóság szükséges, és ezek mégiscsak megnyugtatóbb eszközök, mint teszem azt egy 3D-s szemüveg a moziban.