A képzőművészetben nem lehet általános fogalmakat használni. Általános fogalmakat a művészettörténet igyekszik alkalmazni, több fantáziával, mint sikerrel. Amennyire fontos a természettudományban, hogy egy tétel általános érvénnyel bírjon (vagy az érvényességi köre pontosan körülhatárolható legyen), épp annyira lényegtelen a képzőművészetben. Nincsenek érvényességi körök és tételek. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a képzőművészet (a tudománnyal, főként a természettudománnyal szemben) szubjektív személyiségek teljes szabadságát jelentené. Épp ellenkezőleg: a képzőművészetnek építő, de legalábbis pozitív szerepe van: a képzőművészet nem önmagán belül konzisztens rendszer, mint a matematika, hanem nyitott rendszer, aminek a súlypontja nem önmagán belül van. A képzőművészeti élmény a szemlélőben jön létre: a képzőművészet súlypontja a közönség, a nem képzőművész
közönség.
A fentiek szellemében tehát nem lehet megfogalmazni, hogy mit jelent egy elképzelés a képzőművészetben. Ellenben elmondhatom egy elképzelés történetét, az én elképzelésemét. Először azt gondoltam, hogy a képzőművészet nem lehet kevesebb, mint az egész világ ábrázolása. Nem akartam az egészet ábrázolni egy szempontból, és nem akartam ábrázolni egy részt alaposan körbejárva. Az egészet akartam, érdemes-e kisebb elhatározással nekikezdeni valaminek?
A képzőművészet jelekkel dolgozik, és e jelek jelentései működnek a szemlélőben. A jelentés (az élmény) erősen szubjektív, mert a szemlélőben jön létre, nem a műtárgyban. Nem tetszett nekem ez a szubjektivitás, de a jelentéseket közvetlenül formálni nem lehet. Felhagytam tehát azzal, hogy a munkáim jelentésén töprengjek. Ezzel párhuzamosan rájöttem, hogy a másik szubjektív tényező az műtárgyak létrehozásának hagyományos útjában rejlik. Mi is ez az út? A vizuális elképzelést számos variáció elégíti ki. Ezek közül a művész kiválaszt néhányat, majd folyamatos korrekcióval, állandó próbák és javítások sorozatán keresztül igyekszik azokat megvalósítani. Ez egyfajta próba-tévedés módszer, aminek során az eredeti elképzelés is átalakul. Én nem akartam választani. Nem akartam a legjobbat, a kivételest. Én az összes variációt meg akartam csinálni.
Hamarosan más módszereket kezdtem alkalmazni, mint amiket az iskolában tanultam. Rendszereket hoztam létre, ha úgy tetszik, képgyártó gépeket, amikben én csak mozgatóként voltam jelen. A rendszereimben mindig rések tátongtak. Ezért kezdtem foglalkozni matematikával. És hamarosan arra is rájöttem, hogy a gépezetek lényege nem a jelentésekben gazdag műtárgyak létrehozása (a jelentéssel a szemlélő ruházza fel a műtárgyat), hanem a struktúra megmutatása. A matematikai módszerek bevonása felvillantotta annak a lehetőségét, hogy a rendszer (a gépezet) olyan variációkat is létrehozhat, ami nekem sohasem jutna az eszembe. Létezik olyan gépezet, ami által a világ megmutatja magát. Azt hiszem, természetes, hogy a Penrose-fedés mély benyomást tett rám. Abban a tényben, hogy két síkidommal lefedhető egy végtelen sík, úgy, hogy a mintázat sohasem ismétli önmagát, igazolva látom magam. Az is elgondolkodtató, hogy a Penrose-fedés sehol a természetben (sem az élővilágban, sem a krisztallográfiában, sem a kvantummechanikában) nem fordul elő.
Sok időt töltök azzal, hogy a Penrose-fedés különböző aspektusait megmutassam:
Így fokozatosan kivontam magamat a művészetből. Előfordult, hogy számon kérték rajtam, hogy így feladtam a művészi szabadságomat, és kételkedem a tehetség ihletett pillanataiban születő műtárgyak egyedüli létjogosultságában. Nem érdekel, hogy művésznek neveznek-e, az érdekel, amivel foglalkozom. Műtárgyakat hozok létre, amiket igyekszem szemlélők elé tárni.
Befejezésül a számítógépek alkalmazásáról beszélek, mert ez lényeges eleme az elképzeléseim alakulásának, és talán megvilágít egy-két részletet. Egy műtárgy (Lépcső) tervezéséhez iradatlan hosszúságú véletlen számsorozatra volt szükségem. Dobókockákat használtam, szám szerint tizenhármat, és egy pénzérmét. Bonyolult rendszer szerint számítottam ki az egyes dobások végső eredményét, és feljegyeztem őket. A kockadobálás két hónapig tartott. Mindez Amsterdamban történt, a Rijksakademie van Beeldende Kunsten hallgatója voltam. Peter Strucken mondta, hogy dolgozzak számítógéppel. Dik Groot, az akadémia matematikusa írt nekem egy programot dobókockák modellezésére. Ezentúl gyakran látogattam őt, mígnem megunta a program folyamatos bővítését, és szeretett volna megszabadulni tőlem. Peter Struycken vetette fel, ha megtanít programozni, nem járok majd a nyakára. Eleinte hallani sem akart a dologról, de azután ráállt, és hamarosan az asztalomra került életem első számítógépe. Előbb írtam meg életem első komoly programját, minthogy egeret fogtam a kezembe. Kezdettől fogva lenyűgözött a programozás. Az ember megfogalmazza egy programnyelven, amit akar, és a dolgok megtörténnek. A programozás az Ige maga. Számomra a számítógép elsősorban nem média és nem munkaeszköz, hanem a gondolkodásom színtere. A fejlesztői környezet, amiben éppen dolgozom (megértem már néhányat), olyan, mint egy univerzum.Régóta foglalkoztat a gondolat, hogy olyan szoftvert állítsak elő, ami maga műtárgy.